II.2 A buddhizmus


A buddhizmus nem csupán egy hagyományos értelemben vett vallás, több annál, filozófia és világnézet melynek tanai nem merevek, hiszen maga a Buddha is arra intette tanítványait, hogy kérdőjelezzenek meg mindent. A buddhizmus ateista a tekintetben, hogy tagadja bármely teremtő isten létét, és a Buddha sem származtatta magát valamely felsőbb isteni hatalomtól. A buddhizmus nem térítő vallás. Békére és elfogadásra tanítja hívet így habár nem egyeznek mindenben a hinduizmussal (például a buddhizmus tagadja a lélek létezését) a két vallás kisebb konfliktusok ellenére békében élt egymás mellett Kambodzsában. „A buddhizmus a hinduizmussal egy időben került Kambodzsába, s nagyfokú toleranciával léteztek egymás mellett a khmer korszak egész időtartama alatt.” (Jelen —Kuszinger, 2002: 55.)

A buddhizmus sajátos szemlélete az i. e. VI. században élt Gautama Sziddhártától, az indiai sákja nemzetség hercegétől származik. Az ifjút apja a világtól elszigetelten, nagy jólétben nevelte. A herceg fiatalon megnősült és feleségétől egy fia is született. Látszólag tökéletes volt minden, azonban Sziddhártát nyomasztani kezdte a gazdagság és az élvezetek sekélyessége, ezért úgy döntött elhagyja az udvart, és felfedezi a kinti világot. Sziddhártha négy alkalommal hagyta el palotáját, s ekkor szembesülnie kellett a betegséggel, öregséggel és halállal.

A negyedik alkalommal, egy aszkétával találkozott s ez arra ösztökélte, hogy elhagyva családját és fényűző életét, ő maga is megpróbáljon megoldást találni az élet szenvedéseire. Vándorlásai során számos mestertől tanult, és sokféle módszerrel próbálkozott, azonban sem a filozófiai elmélkedésben, sem az önsanyargató aszketizmusban nem talált valódi megoldást a problémáira. Végül úgy döntött, hogy mély meditációba merül, és addig nem kel fel ameddig nem találja meg a válaszokat, amiket keres. Sikerrel járt, az igazságra ráébredve tért magához, s ekkor kapta a Buddha az az „a megvilágosodott” nevet. Buddha ezután útra kelt, és India szerte tanította az embereket, nemest és parasztot egyaránt.

Mikor meghalt számos tanítványa gyászolta. Személye és tanítása az elkövetkezendő kétezer ötszáz év során sem merült feledésbe, sőt, a buddhizmus, alapítója halála után elterjedt szerte a világban. Ahogy egyre gyarapodott a hívek száma, újabb és újabb iskolák és tanok jelentek meg, és idővel a negyedik legnagyobb vallássá nőtte ki magát. Buddha eltávozása után az általa alkotott közösség tagjai három nagy iskolává váltak szét.

A mahájána „nagy szekér” vagy „széles út” az i. sz. I. század körül alakult ki. A könyörületesség értékét hangsúlyozzák, és azt tanítják, hogy bárki elérheti a megvilágosodást. A théraváda „vének tana” vagy, ahogy a mahájána követők lebecsmérlőn nevezték őket hinájána, az az „kis szekér” vagy „keskeny ösvény”, a legkonzervatívabb iskola, mely a páli kánonban leírt tanokat őrzi. A két iskola sokáig egymás mellett fejlődött, de idővel a mahájána vált elterjedtebbé. A harmadik ág a vadzsrajána „gyémántszekér” az i. sz. VIII. században a mahájánából alakult ki, és főként Tibetben terjedt el. Ez a buddhizmusnak a leginkább ezoterikus, és rituális szempontból a legbonyolultabb és sokszínűbb ága.

A hindu és a buddhista szemlélet szerint az ember sorsát egyaránt a karma, az ok és okozat törvénye határozza meg. E szerint bármely, legyen az pozitív vagy negatív cselekedet, idővel visszahat arra, aki elkövette őket. A jó szándékú és a bűnös tetteknek egyaránt megvan az a következményük, hogy a szamszárához, a létforgatag kerekéhez láncolják az embert. Ezért az újbóli életnek egyik formája sem örömteli, hiszen akár állattá, emberré vagy isteni lénnyé születik ujjá valaki, az ugyan úgy a szenvedés és halál körforgásába ragadva kényszerül erre. A karmával kapcsolatban a szentírások úgy tartják, hogy mindenki saját maga felelős a tetteiért és azok következményeiért egyaránt.

A buddhizmus már az időszámításunk szerinti első évszázadokban terjedni kezdett Kambodzsában, és idővel mindhárom nagy ága – a mahájána, a hinájána és a vadzsrajána – fellelhető volt. A vadzsrajána buddhizmust Kambodzsában csak a X. században ismerték el, és a későbbi évszázadokban mutatott némi erősödést, azonban sosem vált meghatározóvá. Sokáig a mahájána irányzat volt a legelterjedtebb, de uralkodó vallássá csak VII. Dzsajavarman idejében vált.

Buddha arcmása a Bajon tornyán

8. sz. kép Buddha arcmása a Bajon tornyán

Azonban a király, vallás vezérelte építkezési láza idővel kiszipolyozta országát. A mahájána buddhizmus más szempontból is költséges vallásnak számított, ugyanis számos pazar szertartást és ceremóniát igényelt, melyeket csak a beavatottak értettek és tudtak elvégezni. A köznép így kirekesztődött Buddha tanainak megértéséből. Emellett a nép nem nézte jó szemmel, hogy a mahájána hitvallói között elterjedt korrupció az önzés. VII. Dzsajavarman halálával népe megelégelte a költséges és bonyolult mahájánát és a szerényebb, lényegre törőbb théraváda irányzat tanai felé fordult.

A buddhizmus indiai hanyatlását követően azonban a Srí Lankából kiindulva egy megreformált és dinamikus théraváda-hagyomány terjedt el Kambodzsában, amely a palotától a falusi kunyhóig mélyen átjárta a kambodzsai társadalmat. (Harris, 2010: 168-169.)

A théraváda sokkal jobban tudott alkalmazkodni az egyszerű emberek elvárásaihoz, így hamar elterjedt az országban. Azóta is ez az irányzat az uralkodó államvallás. A théraváda az évszázadok alatt a helyi szokások hatására átalakult, magába olvasztva a néphagyományt. Megtartottak néhány, a brahmánikus vagy mahájána-hagyományból átvett ünnepet is, mint például a Pchum Ben-t „Az ősök napját”. Ez egy fél hónapig tartó buddhista fesztivál, ahol az emberek megemlékeznek őseikről. Templomokba és temetőkbe látogatnak el, hogy szertartásokkal és felajánlásokkal róják le kegyeletüket a szellemek előtt.